A szabdság rabságában

Mandela, szafari, veszélyes, apartheid, vízhiány... gyönyörű. Bármilyen elképesztő, ezeket a szavakat csakis egy ország köti össze: a Dél-afrikai Köztársaság. Bár egyre több a turista errefelé, az emberek még mindig nem tudják hová sorolni a kontinens egyik legfejlettebb államát. Azt mindenki tudja, hogy szépek a tengerpartok, és annyira nem lehet rossz a helyzet, ha 2010-ben foci- világbajnokságot is szerveztek, mégis az elmesélésekből rendszeresen magas falak mögött rejtőzködő fehérekről, utcai harcokról és belpolitikai válságról lehet hallani. Mi úgy döntöttünk, hogy közelről győződünk meg arról, mi is az igazság.

Ha valaki Dél-Afrika felé veszi az irányt, a megfizethető repülőjegyeknek köszönhetően szinte biztos, hogy Johannesburgba fog elsőként kikötni. Csak a legnagyobb brit légitársaság napi 4-5 járatot indít az ország legnépesebb városába, ezek többsége kétszintes, úgynevezett Super Jumbo. Így a technika szerelmesei a világ legnagyobb utasszállítóját is kipróbálhatják.

Azok számára, akik nem először járnak Afrikában, egyből szembetűnő lehet, hogy ez nem az a vörös porban mezítláb futkorázós hely, ahol a fejükön portékájukat egyensúlyozó nők rikoltoznak a turisták után. A XXI. századi repülőtérről tökéletes út vezet be a belvárosba, de aki drágállja a taxit, applikációval is hívhat fuvart magának, vagy felszállhat az egyik gyorsvasútra.

Az elővárosokkal együtt több mint 10 milliós Johannesburg hivatalosan az egyetlen ,,világváros” Afrikában, és erre a címre rá is szolgált. A területe négyszer nagyobb, mint Budapesté, és a városrészeket soksávos autópályák kötik össze.

A látogatók számára három – egymástól sajnos elég messze eső – negyed lehet izgalmas. A legtöbb luxusszálloda és étterem a jó közbiztonság miatt az északon fekvő üzleti negyedben, Sandtonban van. A belváros a Constitutional Hill körül fekszik. Itt található a régi erőd is, amit még a XIX. században a britek ellen építtetett az a Paul Kruger elnök, akiről később a híres nemzeti parkot is elnevezték. A robusztus épületegyüttes szerepe és ezáltal megítélése azonban sokat változott 100 év alatt. Negyedik számú börtönként híresült el, ahol elsőként a szegregáció ellen fellázadó bányászokat, majd politikai elítélteket tartottak fogva. Itt raboskodott Nelson Mandela, sőt az indiai békés ellenállás vezetője, Mahatma Gandhi is. Manapság itt is kiállítás mutatja be az apartheid szörnyűségeit, és a hangosbemondókból a rabok visszaemlékezései szólnak.

Johannesburgban kevés európai értelemben vett ,,látványosság” van. A széles utcákon sétálgatva főleg felhőkarcolókat és omladozó kolonialista házakat láthatunk. Leginkább a régi bányásznegyed őrzi a múlt emlékét, de ott a fehéreknek nemigen ajánlatos sétálgatniuk.

Az ezerarcú metropolisz talán legérdekesebb és legpezsgőbb negyede, a központtól 20 kilométerre fekvő Soweto. A helyiek szerint innen indult minden. Néhány évtizeddel ezelőtt Soweto még egy fehérek által kijelölt gettó volt, ahol a színes bőrű vendégmunkások laktak. A 70-es években viszont innen indultak az apartheidellenes megmozdulások. Valószínűleg itt van az egyetlen utca a világon, ahol két Nobel-díjas is élt. A Vilakazi Streeten először megnézhetjük Nelson Mandela házát, ahol utolsó éveit töltötte, majd innen alig száz méterre a templomot, ahol Desmond Tutu, szintén Nobel-békedíjas anglikán egyházi vezető és emberi jogi aktivista teljesített szolgálatot. Mindkettőjüket a faji egyenjogúságért folytatott harcukért tüntették ki. Soweto ma is magában őrzi a szegregáció fájdalmát, de egyben egyfajta bohém negyeddé is vált. A falak emléktáblákkal vagy graffitikkel vannak tele. A legnépszerűbb látványosság pedig a másfél millió lakosú városrész fölé magasodó becsődölt hőerőmű két színesre pingált kéménye.

Soweto határában található a hátborzongatóan érzékletes és ezáltal hatásos Apartheid Múzeum is. A látogatók már a belépéskor átérezhetik, hogy milyen volt Dél-Afrikában élni a XX. század közepén, ugyanis a jegyeken fel van tüntetve egy besorolás: fehér vagy nem fehér. Az érdeklődők pedig ez alapján külön kapun léphetnek be a kiállításra, és egy ideig külön úton is kell járniuk ideiglenes ,,rasszuknak” megfelelően. A falakon képek és táblák mesélik el, hogy miként intézményesült a megkülönböztetés és a kizsákmányolás 50 éven keresztül.

És ha már megszoktuk ezt a feszítő kettősséget, és túlléptünk a félelmeinken, elindulhatunk vidékre. Persze a legegyszerűbb autót bérelni, de ha valaki olyan kalandvágyó, mint mi, akkor kipróbálhatja a helyiek által csak taxiként emlegetett iránybuszt. Bár a terminál jobbára egy zajos bolhapiacra hasonlít, a buszok kifejezetten tiszták és modernek, sőt a járművekbe annyi embert ültetnek be, ahány főre tervezték őket. Ez Afrikában nem jellemző. Mivel az utak minősége jobb, mint a legtöbb kelet-európai országban, és a bömbölő afrikai popzene hatása alatt a sofőrök is jobban belelépnek a gázba, mindössze 3 óra alatt elérhetjük a világ egyik legismertebb nemzeti parkját, a Krugert. A negyed magyarországnyi területen kialakított hatalmas parkot kereken 90 évvel ezelőtt alapították, hogy szabályozzák a vadászatot, és ezáltal megakadályozzák a vadállatok kihalását. A Kruger azóta is iskolapéldája, hogy az emberek és állatok képesek békében egymás mellett élni.

Ha pedig valakinek gyerekkora óta szerepel a bakancslistáján a szafarizás, az a jó hírem van, hogy ezt sehol a Földön nem teheti meg egyszerűbben vagy olcsóbban, mint a Krugerben. Én eleinte el sem akartam hinni, hogy saját autóval is be lehet barangolni a parkot, hiszen nem szívesen találkoztam volna szembe a bozótosban egy elefántcsordával egy kis Polski volánja mögött. A bérlőnél viszont megnyugtattak, hogy évente százezrek utaznak így, és teljesen biztonságos. Igazuk volt. A nemzeti parknak 9 bejárata van, és a fejenként 7500 forintnak megfelelő rand befizetése után 12 órán keresztül kedvünk szerint fedezhetjük fel a szavannai tájat. A térképeken jelölt utakon a legegyszerűbb személyautók is kényelmesen elmennek, sőt mintegy ezer kilométernyi jó minőségű betonutat is építettek. Attól pedig ne tartsunk, hogy az állatok elbújnak, és végül csalódottan kell hazakullognunk. Kétnapos látogatásunk során körülbelül száz elefántot, megszámlálhatatlan zebrát és impalát, többtucatnyi zsiráfot, oroszlánt és bivalyt láttunk. Többségük az út mentén legelészett, vagy hatalmas csordákban vonult át az autók között, fittyet sem hányva a bámészkodókra. 

Ha valakinek pedig ez sem elég, az éjszakát is a parkban töltheti apró bungalókban vagy saját medencés luxusszállásokon... kinek mit bír el a pénztárcája. Mi a Krügert körülvevő két kisebb szafariban húztuk meg magunkat, és jól döntöttünk. A reggeli mellett kézből etethettük a teraszunkhoz tévedt zebrákat, vagy a szobánkból figyelhettük, hogyan szelik át a vízilovak a folyót.

A vadkaland után pedig a fővárost, Pretoriát vettük célba. A hárommilliós közigazgatási központot is szétfeszítik az ellentétek. A települést az első – amúgy fehér – elnök, Marthinus Pretorius alapította, és édesapjáról nevezte el, aki azzal vált híressé, hogy a vérfolyóként emlegetett csatában legyőzte az őslakos zulukat. Az elkövetkezendő évtizedekben szebbnél szebb kolonialista és modern épületek nőttek ki a földből. Ezek közül is kiemelkedik a bíróság épülete, ahol Nelson Mandelát is életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték; és a már említett Paul Kruger háza, amely ma már múzeumként funkcionál. De a főtéren állva azt is gondolhatjuk, hogy Manchesterben járunk. Néhány utcával hátrébb azonban a rideg valóság fogad minket, hatalmas panel-felhőkarcolókkal és szemetes utcákkal. Bár a parlament előtt álló hatalmas Mandela-szobor kitárt karjával hívogat minket, Pretoria mégsem az a város, ahol heteket érdemes eltölteni.

Mindent egybevéve a Dél-afrikai Köztársaságot azoknak az utazóknak ajánlom, akik nemcsak épületeket vagy tengerpartokat akarnak lencse végre kapni, hanem valós emberi történeteket szeretnének megismerni. Azoknak, akik nem félnek elhagyni a csillogást, befordulni a sarkon, és meglátni a könnycseppet az őszinte tekintetekben. Itt nem ér véget a park kijáratánál a szafari, mert bárhol láthatunk olyat, amit egy életre nem felejtünk el.

instagram