Nem lehet úgy elmenni manapság Erdélybe, hogy ne legyen szó a barnamedvéről. A medve egyfajta emblémaállata lett Székelyföldnek, mindennaposan, sőt inkább minden percesek a medvés poénok. A hírekben pedig folyton arról olvasunk, hogy egyre több a medve. De kerül-e medve abból a sok medvéből az asztalra is? A válasz nem egyszerű.
A medve ugyan évmilliók óta ott él a hegyekben, és évezredek óta él együtt az emberrel, soha nem lett igazán táplálékállat. A ragadozókat alapból ritkábban esszük, kevesebb is van belőlük, és nem is feltétlen jó a húsuk, de a medvével ennél mélyebb gondok is lehettek, ha étkezésre kerül a sor. A medve – szláv nyelvekből átvett neve is mutatja – minden valószínűség szerint totem vagy tabuállat volt az ősmagyarok számára. Ez a jelenség ismert számos rokon népnél is. A medve – az erdő királya, nem egyszerű vad, amelyiket csak úgy elejt az ember. Tiszteletet érdemel. Elejtését az elmúlt századokban is szabályozták, nem lehetett csak úgy medvére vadászni, így ritka ínyencségszámba ment. Vannak azért fennmaradt receptek – Bornemissza Anna grófnő szakácskönyve is említ többet és a 19. században is ismerték. Fennmaradt receptek: fiatal medve sütve kapros mártásban, vagy éppen a medvetalp.
