10 meglepő hely Erdélyben, amit látni kell
Erdélyt látszólag minden magyar ismeri – legalább is van egy sajátos képe róla. De vajon valós ez a kép vagy csak egy illúzió, ami évtizedek beidegződésein alapul? Mutatunk tíz helyet, amelyekről talán nem is hallottak, de amelyek bizonnyal árnyalják ez a képet –ugyanakkor olyanok, ahová mindenképpen érdemes ellátogatni.
Félixfürdő
Nagyváradtól – és egyben a magyar határtól – alig pár kilométerre fekszik az egykori Osztrák–Magyar Monarchia legelegánsabb, legmenőbb üdülőhelye. A gyógyhatású meleg víz már évszázadok óta vonzza ide a gyógyulni-üdülni vágyókat. A termálforrások hőfoka 20–49 fok között van. Enyhítik a mozgásszervi, a reumás, a nőgyógyászati, az idegrendszeri panaszokat, de operációk utókezeléseire is ajánlják. Az itt feltörő vizet Európa leggazdagabb hévízforrásának tartják. Napi 17 millió liternél több 49 °C-os vizet ad. Nyáron a kellemes környezet és az Európában igencsak ritka tavirózsás tavak adják a vonzerejét a helynek, télen viszont igazi buli a metsző hidegben a forró vizes kültéri medencékben úszkálni. A medence feletti langyos pára egészen túlvilági hangulatot kölcsönöz az amúgy közönséges fürdőnek. (Aki modern csúszdaparkos élményfürdőre vágyik, annak sem kell messze mennie, a nagyváradi Nymphaea minden igényt kielégít.)
Medve-barlang
Barlangozni általában Észak-Magyarországra, Szlovákiába járunk. Sokan nem is tudják, hogy Erdélyben is vannak igazán világszínvonalú barlangok, pedig nem is messze a magyar határtól, a Bihari-hegységben található a kiskóhi Medve-barlang. Kialakulása nagyjából 200 millió évvel ezelőttre tehető. Története szerint a barlang száját leomló sziklatörmelék zárta el, a száznál is több bent rekedt medve egymást falta fel éhségében. Egy kiskohi márványkitermelő bányász fedezte fel egy robbantás során a nyílást, mely az évezredes események színhelyére vezette 1975 szeptemberében. Ez persze csak az emberi felfedezést jelenti – a csontok tanúsága szerint a barlang nevét adó medvék már jó régóta jártak ide telelni. Egyikük csontvázát, amely a barlang padlójára kövesedett, meg is tekinthetjük mi is utunk során. A barlang kiválóan kiépített, vasjárdák és betonlépcsők vezetnek mindenhová. A trükkös megvilágítással igazán élvezetes, sőt megdöbbentő látvány tárul az ember szeme elé. Vezetéssel látogatható. A parkolóból alig pár perces – végig betonozott – út vezet fel, amely körül folyamatos a kirakodóvásár.
Verespatak
Verespatak neve szinte minden évben előkerül a hírekben – a környezetvédők és a bányatársaság harca igazán epikus történet. A legújabb fordulóban éppen ismét a bányának áll a zászló, a román kormány kérésére mégsem lett világörökség Verespatakon. De mit is láthatunk ott, miért érdekes a kis hegyi falu? A városka itt-ott kicsinosított – látszik, hogy a múlt évtized bányaboomja idején költöttek rá –, de többnyire azért kihalt. Az egykori jólétnek nyomai látszanak csak rajta. Az egykor itt élő magyarokra, németekre már csak a katolikus, református és unitárius templom emlékeztet. Kívülről felújítva – belülről üresen. A lényeg, a fő látványosság – amiért a világörökségi cím is járt volna – a római bánya. A verespataki hegy gyomrában máig több kilométernyi római bányajárat van. A közel kétezer éves – jellegzetesen trapéz alakú – járatokból pár száz méter ma is látogatható. (Román nyelvű vezetéssel persze.) A séta a mélyben, amihez előbb le kell ereszkedni egy végtelennek tűnő meredek lépcsősoron, elképesztően érdekes. Körülötte a múzeum nemcsak a római kori, de a későbbi fejlődést is bemutatja. No meg azokat a táblákat, amelyek minden ókorkutató számára igazán érdekessé teszik a helyet. Viasztáblára írt kölcsön- és adásvételi szerződések, igazolások. Nemcsak a római gazdaságtörténet felbecsülhetetlen forrásai ezek, de a vulgáris (mindennapi) latin nyelvé is.
Sarmisegethusa Regia
A dák szó hallatán a legtöbb magyarnak – aki egyáltalán hallotta e szót valamikor – széles mosolyra húzódik a szája. A magyar közvélekedés a dákokat amolyan vicces koholmánynak tekinti, akiket a román nacionalisták találtak ki. Pedig dákok valóban léteztek, és egészen elképesztő épített emlékeket hagytak ránk. A római kori barbarikum leglátványosabb lelőhelye az egykori dák főváros, Sarmisegethusa. Sarmisegethusa nem adja egyszerűen magát – fenn van a hegyekben, és az út máig nem igazán tökéletes –, bár ellentétben az elmúlt évtizedekkel ma már városi autóval is járható. A szent út már látványos, de az igazi látványosság a romterület közepe – a szentélykörzet. Itt zajlottak minden bizonnyal a Zalmoxis-kultusz titokzatos szertartásai. Arról azonban, hogy valójában mire szolgálhatott a két kerek és a két nagyobb, valamint a három kisebb szögletes, oszlopcsarnokos épület, gőzünk sincs. A legérdekesebb kétségkívül a nagy körtemplom, a "román Stonehenge" – azzal a különbséggel persze, hogy itt az oszlopok fából készültek (csak az alapjaik maradtak meg, azokba állítottak most jelzésként hasábokat), illetve hogy – a rekonstrukció szerint – be volt fedve. A szögletes templomok már egyértelműen görög-római minták alapján épültek. (Bár oszlopaik minden valószínűség szerint fából készültek, ezért sem maradtak fenn, csak a talpazatok, amiket kőből faragtak.) A szentélykörzethez tartozott még egy "szent" forrás és egy napóra, ami talán tényleg a szertartások időpontjának meghatározására szolgált.
Demsus
Erdély talán legtitokzatosabb temploma egy kis faluban található, ide pusztán ezért az egy templomért is érdemes ellátogatni. A – most görögkeleti – Szent Mikós-templom tényleg nagyon furcsán néz ki. A torony formája kétségtelenül egy római síremlékre emlékeztet, és a templom belsejében vannak olyan kövek, amelyek feliratuk szerint egy bizonyos Longinus Maximus sírjából származnak. Egyesek odáig mentek, hogy azt feltételezték, hogy egy pogány római szentély állt itt, és annak a helyén épült a templom. Az gyakorlatilag nem kétséges, hogy a kövek, amelyekből épült, az alig pár kilométerre fekvő római városból származnak. Valószínűbb azonban, hogy a 13. században rakták össze a templomot – a római várost egyszerűen csak kőbányának használták.
Székelyderzs
Az evangélikus erődtemplomokkal szemben a székelyderzsi unitárius templom nem múzeum, nem az elmúlt kort idéző zárvány egy tulajdonképpen már idegen környezetben, hanem egy élő közösség központja. A legjobban ezt a különbséget a várfalba rejtett raktárak mutatják. A falak ugyanis nemcsak a közösséget védelmezték vész esetén, de a közösség javait is – itt raktározták az élelmiszerek egy részét. Különösképp a lisztet és a szalonnát. Lisztből naponta, szalonnából hetente egyszer vehetett minden család – persze a magáéból. A magyarországi látogató számára persze a legérdekesebbek a Szent László-legendát feldolgozó freskók. A hős lovagkirály történetei egész Erdélyben, de különösen a Székelyföldön nagyon népszerűek voltak a középkorban. A székelyderzsi freskóciklus legszebben kidolgozott jelenetén Szent László fojtogatja a kun harcost, miközben a megmentett magyar lány egy baltával levágja a kun lábfejét. A szemközti falon a három püspökszentet, Szent Mihály páncélos alakját és Pál apostol megtérését ábrázoló képek láthatók. Az orgonakarzat alatt Kálvária-ábrázolást tártak fel. A diadalív falából, egy befalazott gótikus ablakból került elő a székely rovásírás legrégebbi emléke, az a rovásírásos tégla, melynek egyik lehetséges olvasata: „Miklós dersi pap”.
Szászfehéregyháza
Az erdélyi erődtemplomok – sok van belőlük, néhány a világörökségek listájára is felkerült – többsége egy mára már szinte teljesen elveszett világ, az erdélyi német, szász világ tanúbizonysága. Az egykor jó negyedmilliós erdélyi németség ma már alig néhány ezerre tehető – igaz közülük kerül ki az államfő, Klaus Iohannis –, és tekintve a kor összetételét joggal mondhatjuk, hogy egy emberöltőn belül nem marad német Romániában. Az evangélikus templomokhoz már nem nagyon tartozik egyházközség, egy-egy idős német néni-bácsi kíséri a látogatókat. A világörökségi templomokat – mint például a szászfehéregyházit – állami és (jórészt németországi) alapítványi pénzből szépen felújították. Nemcsak maga a középkori erődként is szolgáló templom az érdekes, hanem a kis múzeum is, amely betekintést enged a helyi németség egykori kultúrájába, mindennapi életébe.
Az ASTRA skanzen
Nagyszeben maga is megér egy látogatást. Az egykor jobbára erdélyi szászok által lakott város romantikus terei, szűk utcái igazán hangulatosak. De annak, aki egy-két óránál többet is eltöltene a városban, érdemes kimennie az ASTRA skanzenbe, Románia egyik legjobb falumúzeumába. Azok számára – a legtöbben ilyenek vagyunk itt Magyarországon –, akik a szentendrei skanzenen iskolázódtunk, furcsa lesz az ASTRA elrendezése: nem tájegységek, hanem funkciók szerinti, vagyis van egy utcányi pásztorkunyhó, egy utcányi kereskedőház, de egy helyre gyűjtötték a kovácsműhelyeket vagy a szélmalmokat is egész Erdélyből. Így aztán nagyon jól látszik, hogy melyek voltak a térség gazdagabb és szegényebb vidékei. A terület igazán hatalmas – 40 hektár –, de ha megéhezünk közben, az se baj, az erdélyi (román) konyha különlegességeit kínáló éttermek, büfék várnak – a kis tavon, a színpadon pedig rendszeresek a néptáncbemutatók.
Máramarossziget
Kétségtelenül kicsit kiesik a magyar turisták fő erdélyi útvonalából Máramaros megye székhelye, pedig lenne miért ide jönni, ugyanis a város története, kultúrája nagyon sajátos emlékeket őriz. Egy részről innen kiindulva látogathatók meg a térség világörökségi fatemplomai, a kis templomocskák a vidék történetének számunkra szinte ismeretlen szegleteit tárják fel, ahogy a város határában épült skanzen is, ahol a térség jellegzetes – többségében fából épült – házait gyűjtötték össze. Nem szabad elfelednünk, hogy egészen a második világháborúig Máramarossziget volt Közép-Európa "legzsidóbb" városa – a zsidó vallásúak aránya elérte az ötven százalékot is. Bár mára szinte senki sem maradt, az egykor itt élő zsidóság gazdag kultúráját, épített örökségét érdemes végiglátogatni. Ahogy az egykori börtönből kialakított múzeumot is. A kommunista időkben a városban működött az állambiztonság legismertebb börtöne, ide zárták a rendszer ellenségeit. Ma múzeum, ahol igazán sokat megtudhatunk arról, hogyan működött az állami elnyomás a szocialista Romániában.
A vidám temető
A temető – általában – szomorú hely, hiszen oda temetni, gyászolni jár az ember. A világ talán egyetlen, kimondottan vidám, vicces temetője a Máramarosszigettől nem messze fekvő Szaploncán van. 1935-től ‘77-ig Stan Ioan Pătraş festette meg vidám színekkel a fejfákat, és írt vicces verseket reájuk ízes román tájszólásban. Utána tanítványa, Dumitru Pop-Tinc vette át a stafétabotot. Íme, egy vers példának:
„Itt nyugszom idelenn
Pop Ion Pipis a nevem
Megfizettem mindenért
Ahol a halál elért
Valahol Mires hegyén
Rámjött a vagonkerék.
Játékban elmerültem
Vonat alá kerültem.
Anyám sirat vár haza
Nem múlik a bánata.”