Mozambik talpra áll...és táncol
Afrika legszebb tengerpartján ülve még az áramhiányról és a 15 éven át tartó polgárháborúról is megfeledkeztünk.
Először egy madagaszkári borozás folyamán hallottam Mozambikról egy fiatal francia pártól. Ők néhány héttel korábban szelték át a Magyarországnál nyolcszor nagyobb afrikai országot egy bérelt terepjáróval, és azt mesélték, hogy nem is kellett szafarira menniük, hiszen a zsiráfok és a zebrák a főút mentén fogadták őket. Ez akkoriban teljesen elképzelhetetlen volt számomra, mégis az agyam makacsul a kötelező látnivalók listájára tette Mozambikot.
Idén márciusban pedig oda kerülhetett az a bizonyos zöld pipa is az afrikai ország neve mellé. Elutazásunk előtt természetesen mi is informálódtuk, és lépten-nyomon egymást túllicitáló, elrettentő beszámolókat olvastunk.
Ezek után fokozott óvatossággal és kissé megemelkedett pulzusszámmal léptük át a határt a Dél-afrikai Köztársaság felől. Utólag már tudjuk, hogy a felkészült és józan turistáknak nincsen félnivalójuk, ha nem rázzák százdollárosaikat a magasba tartva.
Az tény, hogy már a határon érzi az ember a különbséget. Míg a dél-afrikai oldalon hatalmas modern centrumban kell leadnunk ujjlenyomatainkat, addig a mozambiki átkelőn egy bádogkonténerben, az eltörött ventilátor kattogásánál tudjuk megigényelni a fejenként 50 dolláros vízumot. Mi délen, Mozambik egyik kedvelt üdülőhelyénél, Ponta do Ourónál léptünk be az országba. A határőrök elszörnyedve nézték átlagos méretű személyautónkat, és többen is megkérdezték, hogy biztosak vagyunk-e abban, hogy ezzel szeretnénk útra kelni. Persze gondolva, hogy mi magyarok vagyunk és nem elkényeztetett nyugati turisták, minden alkalommal büszkén vágtuk rá, hogy ,,még szép”. Körülbelül 500 métert sikerült haladnunk, mikor először elakadtunk a homokban. A mozambiki tengerpart közelében ugyanis szinte mindenhol 5-10 kilométeres sávban vastag homok fedi a tájat, ami még a négykerék-meghajtású autóknak is komoly gondot okoz. És ez nem csak délen van így. A gyönyörű tengerpartokhoz az esetek többségében terepraliba illő ,,út” vezet. Így mindenkinek azt ajánlom, hogy ne az autóbérlésen spóroljon, és fektessen be egy rendes terepjáróba! Aki pedig inkább úgy tesz, mint mi, mindig tartson magánál vontatókötelet!
Az első elakadás után a határon hagytuk megviselt kocsinkat, és némi alkudozás után felkéredzkedtünk egy áruszállító platójára. Így 15 kilométer zötykölődés után megérkeztünk életünk egyetlen olyan tengerpartjára, ahol azt éreztük, hogy itt bármikor új életet kezdenénk. Ponta do Ouro különlegességét az adja, hogy a homokbuckák és a tenger közé van beszorítva, távol mindentől. Egyetlen betonút sem vezet a városkába, mégis van piaca, iskolája, sőt még bankja is. Ahogy a helyiek emlegetik, Ponta a vízi sportok szerelmeseinek kedvelt üdülőhelye. A hatalmas hullámok miatt lehet szörfözni és kite-ozni, de a közelben vannak az ország legjobb merülőhelyei is. Így én sem állhattam meg, és meg kellett nézzem, hogy mi van a víz alatt. A közeli zátonyok miatt az élővilág rendkívül változatos, és kevés helyen lehet a világon ennyi színt látni.
Ponta tökéletes hely a kikapcsolódásra. Itt senki sem siet, sőt igazából olyan, mintha nem is lenne idő. Az emberek mezítláb sétálnak a homokos utakon, és nyugodtan szürcsölgetik koktéljaikat a tengert kémlelve. Ez nem olyan, mint egy turistaparadicsom. Itt mindenki ismer mindenkit, és a legtöbben hetekre érkeznek. Mi már két nap után is azt éreztük, hogy családtagok vagyunk, akiket mindenhol szívélyesen fogadnak. Nehéz volt ezután újra kilépni a dűnék mögötti világba.
Miután ismét autóba pattantunk, úttalan utakon a főváros felé vettük az irányt. A rengeteg kátyúért kárpótolt, hogy kilométereken át zebrák legelésztek az árokparton. Mint kiderült, Maputo alatt néhány évvel ezelőtt még egyáltalán nem voltak utak, és most a kínaiak segítségével próbálják meg becsatornázni a déli országrészt. Mindenhol épülnek a betonutak, a Tembe folyó torkolata felett pedig akkora hidat húznak fel, ami simán kenterbe veri a Golden Gate-et. Ebből is látszik, hogy a mozambiki gazdaság kezd magára találni, de a fejlődést elsősorban a távol-keleti tőke tartja fenn
Maputóról nehéz lenne hosszan írni. Az utcákon sétálva az ember azt érzi, hogy ez a portugálok által alapított kikötőváros látott már szebb időket. Gyakorlatilag egyetlen utcán sétálva megismerhetjük az egymilliós város összes nevezetességét. A tengerparton fekvő apró, de robusztus portugál erődtől indulva a Samora Machel sugárúton jutunk el a Felszabadulás terén álló Samora Machel-szoborhoz. Sőt útközben egy kisebb Samora Machel-emlékművet is megkoszorúzhatunk. A Tanzániában és Algériában edződött marxista harcos igazi nemzeti hős lett, miután megszervezte a kommunista ellenállást, és 1975-ben felszabadította Mozambikot a portugál uralom alól.
A város főtere hemzseg a portékájukat kínáló árusoktól, de turisták hiányában inkább egymással beszélgetnek. Itt-ott még kitűnik a régi gazdagság. Gyönyörű, árkádos épületek szegélyezik az utakat, de az ablakok már szinte mindenhol hiányoznak. A város egyik ékköve a száz évvel ezelőtt alapított Gil Vicente Színház, amely ma elvileg moziként funkcionál, de inkább kong az ürességtől. Az egyetlen megdöbbentően igényes látványosság a botanikus kert, ahol 10 percenként váltják egymást a házasulandó ifjú párok.
A zajos és büdös fővárost magunk mögött hagyva Mozambik Siófokja, Praia do Bilene felé vettük az irányt. Ennek egyetlen értelme az volt, hogy mindenkinek elmondhatjuk, oda semmiképp se menjen. A koszos tengerparton a betonból kiöntött város olyan, mint egy hetvenes évekbeli SZOT-üdülő Bélatelepen. Annyi különbséggel, hogy esténként a helyiek összegyűlnek otthon tuningolt autóikkal, és bömböltetik az afrikai slágereket a kipufogó gőzénél.
Egy este után gyorsan tovább is indultunk az ország talán legszebb strandjára, Tofóra. Itt már mindenki megtalálhatja a számítását. A végtelen, fehér homokos tengerparton, a beachbárok egyikében hideg sör mellett pihenhetjük ki a többnapos zötykölődést. Ehetünk ezer forintért hatalmas steaket valamelyik banánkunyhóban, sőt este akár élő zenére is táncolhatunk mezítláb a homokban. Persze addig, amíg el nem megy az áram. Mozambik nagy részén ugyanis vezetékek híján napkollektorokkal biztosítják az elektromosságot. A benzinkutak pedig csak addig működnek, amíg süt a nap. Ennek ellenére Praia de Tofo az a hely, amelyről mindenki álmodozik az utazási katalógusokat lapozgatva.
És a fő látványosság még csak ezután jött. 300 kilométerrel északabbra, az ország közepén fekszik az álmos halászfalu, Vilanculos. Itt egészen furcsa tréfát játszik a természet. Az alacsony vízállás miatt ugyanis apálykor kilométereket sétálhatunk be a tengerbe a kiemelkedő hófehér homokpadokon, az oldalukra dőlt színes halászhajók között. Ami viszont még ennél is szemet kápráztatóbb, az a félórányi hajóútra fekvő Bazaruto-szigetcsoport, amit több nagy turisztikai szervezet is Afrika legszebb partjának választott. Nem véletlenül. Ez nemcsak egy paradicsomi sziget, hanem a végletek találkozása. Hatalmas sivatagi homokbuckák a türkizkék tengerben. Olyan, mintha a Szaharában sétálnánk, csak csodálatos lagúnák vesznek körül minket. Ráadásul, ha valaki snorkelezésre adja a fejét, polipokkal és óriásteknősökkel is találkozhat a környező vizekben. Nekünk ez volt rövidke utunk megkoronázása.
Mindent egybevéve Mozambik jó úton halad, és képes volt hátat fordítani múltjának. A kormány letette voksát a haladás mellett, és ezt a folyamatos fejlesztések is jól mutatják. A közbiztonság semmivel sem rosszabb, mint Dél-Olaszországban, és ha véletlenül elakadunk a homokban, emberek tucatjai futnak oda, hogy segítsenek. És nem azért, hogy utána tartsák a markukat. Eleinte sokan ijesztgettek minket, hogy rosszak az utak, és a rendőrök kilométerenként próbálnak meg az emberből néhány meticalt kicsikarni, de a valóságban minket egyszer állítottak meg, és akkor is beérték egy marék cukorkával. Tehát ne féljünk belevágni a kalandba, és ha már Mozambikban járunk, nézzük meg a világ legtöbb halfaját rejtő Nyasza-tavat, vagy a kolonialista épületekkel övezett volt fővárost, Mozambik-szigetet. Ide mi is biztos visszatérünk majd.
